B.S. emlékkönyve



Úgy látszik, nem tudok szabadulni az emlékkönyvektől. Igen, így van. Nagyon tetszenek a régi emlékkönyvek. Amikor a kezembe veszem őket, úgy érzem, hogy egy időutazás részese lettem. Furcsa látni, érezni, hogy azok az emberek, akik beleírtak, vagy akik 70-100 éve a tulajdonosai voltak egy-egy emlékkönyvnek, emberi számítás szerint már nem élnek. Pedig nem is olyan régen ők is éreztek, szerettek, sírtak, nevettek, álmokat szőttek, mint mi, s most pedig…

Remélem, nem kegyeletsértés elővenni ezeket az emlékkönyveket, s közzétenni őket. Egy kicsit belelátni, bele érezni abba a világba, aminek titkon mi is egy kicsit részesei szeretnénk lenni. Velük álmodni. Na persze, aztán minden álmot szanaszét kergetett a háború. A pokol. Egyszerűen nem is értem, hogy lehetett ekkora szörnyűséget átélni, túlélni. Mármint akik túlélték. Mert akik ezeknek az emlékkönyveknek a tulajdonosai voltak, valószínűleg túlélték ezt a gyalázatot. Az elmúlt század legnagyobb gyalázatát. Sokszor rettegek én is, nehogy velünk is megtörténjen valami hasonló. Mert most elég jól élünk, mint akkor ők is. Ők sem gondolhattak rá, hogy mi fog történni. Csak érzelmesek voltak, szerettek, sírtak, nevettek, álmokat szőttek, s boldogok voltak, amikor egy-egy barát, barátnő, osztálytárs, udvarló, vagy a tanító néni beleírt az emlékkönyvükbe.

A szomszédunkban élt egy néni. Talán neki is volt emlékkönyve. Bár szerintem ő épp a nagy háború ideje körül lehetett kislány, de mégis. El tudom képzelni, amikor kislányként odaszaladt a tanító nénihez, hogy írjon bele az emlékkönyvébe.

Hat hete meghalt a néni. Az utolsó napig gondozta a kertet. Egyedül élt a családi házban, pedig voltak rokonai. Tegnap döbbenten láttam, hogy egy óriási konténer áll az udvaron. Vajon belekerül az ő emlékkönyve is?

Ma tele lett a konténer. Nem építési törmelékkel, hanem a néni összes bútora, ingósága került bele. A bútorokat összetörték, hogy minél több férjen a konténerbe. Könnyes szemmel néztük az eredményt. Ennyi volt egy élet. A történtekből arra következtetek, hogy még egy emlékkönyv sem maradt utána.

Ezúton búcsúzom tőle.

*

Amit most bemutatok, az egy szép, bársonyborítós emlékkönyv, fedőlapján réz díszítéssel, melyre B.S. monogram van karcolva. 

A S-ről hamar kiderül, hogy Stefinek hívták a tulajdonosát. Az első oldalon mindjárt az édesanyja írt bele 1919. január 2-án. Valószínűsíthető, hogy Stefi karácsonyra kaphatta ezt a míves emlékkönyvet.

Stefikémnek

Írnék, de mit?

Légy boldog és szerencsés,

Csak ennyit!

Anyukád

Majd ugyanaz nap a következő oldalon is írt bele:

Édes anyád érted fáradozik, becsüld

Azt meg. Légy jó és

Szorgalmas. 
Örömet szerezz anyádnak és a téged szerető Lajos bácsidnak.

Sajnos kevés a rajzos bejegyzés ebben a könyvben. Az idő intervallum sem túl hosszú, 1919-től 1925-ig írtak bele. Itt az egyik rajzos.

Ez az élet hosszú álom:
Élj sokáig s álmodj szépet. 
Bpest. 1921. V/2. 

Emlékül
Szólj, gondolj tégy jót
S minden szó, gondolat és tett
Tiszta tükörként fog
Visszamosolyogni rád.
/Vörösmarty/
Budapest, 1922. october 10.-én.
Weisz Tibor

Egy verset is írtak:



Az utolsó oldalon pedig egy préselt virágot is mellékeltek a szöveghez:


Kedves lányka legszebb éke
Az ibolya szerénysége.
Bpest, 1921. junius 27. 

Még néhány szép bejegyzés:
A lány szeret a babát,
A fiú a lovaskatonát.
Ha magnőnek, változik az eset.
A fiú szereti a babát
A lány a lovaskatonát. 
1925. I. 18.

Ha szerencsédet búcsúzni látod,
Ki akkor ölel, az igaz barátod.
1925. aug. 28.

Higgy, remélj és szeress!
De gondold meg:
kinek, mit és kit?
1925. jún. 10.-én.

Stefikének!
Élj, örülj és szeress
Csak gondold meg jól,
hogy az életben
Szeretni egyszer, remélni többször,
Csalódni sokszor lehet.
1922. ápr. 1-én.

Jó az Isten jót ád
Kopasznak parókát
Gazdának veteményt,
Stefinek vőlegényt.